5. fejezet

Sziasztok! Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket, feliratkozókat és a megtekintéseket! Nagyon jól esett! Kérhetném, hogy majd a véleményeteket bővebben írjátok meg? Csak mert kíváncsi vagyok. Jöhet rossz és jó kritika is. Ha esetleg valamit elírtam, az nézzétek el nekem, úgy raktam közzé, hogy nem olvastam át. Jó olvasást! Norelle

Emlékek...

"Ha szeretsz valamit, sosem engedheted el, még egy pillanatra sem, különben örökre elveszik."

Harry Styles 

Ketten sétáltunk a sötét New York-i utcákon. Csend volt, ami jól esett, viszont jobb lett volna, ha egyedül lehetek a gondolataimmal. Örültem neki, hogy Rose meg sem szólalt mellettem, mert biztos, hogy leordibáltam volna a fejét, mert most különösen feszült voltam. Sírni lett volna kedvem, de nem sírhattam volna előtte. Elmúlt volna az a valami, amitől tart tőlem. Bár inkább múlt volna el, minthogy félt attól, hogy képes lennék bántani őt. Sosem félt tőlem senki, mindig rendes srác voltam, segítettem mindenkinek. Volt olyan időszakom, amikor tényleg egy szemétláda voltam, de mikor találkoztam vele, ő megváltoztatott. Ezért is szerettem és még mindig szeretem a volt menyasszonyom. Imádtam őt. Ő volt a mindenem, megtettem volna érte mindent. De ez már rég volt, most már csak az emlékei vannak meg ezeknek. Csak az emlékek.- motyogtam magamba egy sóhajtás közepette.

A betont bámulva sétáltam zsebre tett kezekkel de észrevettem, hogy nem hallatszik semmilyen kis topogás mellettem. Felkaptam a fejem és a fejem ide- oda kapkodtam keresve a lányt. Ne, nem tűnhet el. Ijedtemben kivettem a zsebeimből a kezem, utána pedig a hajamba turkálva nézelődtem a lány után, mígnem meghallottam a vékony hangját.
- Itt vagyok, nyugodj meg.- Felé kaptam a fejem. Ott ült egy padon gubbasztva, a haja eltakarta az arcát. Kifújtam az eddig benntartott levegőmet. Megnyugodtam.
- Megijesztettél, ugye tudod?- ültem le, ugyan arra a padra, de ügyeltem rá, hogy ne üljek túl közel. Bólintott, majd a földet kezdte pásztázni. Ugyan olyan szar kedve lehetett, mint nekem. Tudtam, hogy az lett volna a legnagyobb vágya, hogy hazamenjen és a szeretteivel legyen. Hogy közel lehessen hozzájuk. Ugyan olyan érzései lehetek neki, mint nekem. Ugyanolyan nyomorultságosan szar érzései.
- Itt maradok. Nem megyek el. Itt leszek veled, emeddig csak szeretnéd, csak..- hagyta abba a mondatot. Kíváncsian néztem az arcát.- ..csak hadd hívjam fel őket, hadd mondjam meg nekik, hogy jól vagyok. Kérlek.- A hangja olyan könyörgő és kétségbeesett volt. Annyira elengedtem volna akkor és ott, de nem tehettem. Sóhajtottam, ahogy a zsebembe nyúltam, hogy elővehessem a telefonom. Megforgattam az ujjaim között, adtam magamnak egy kis gondolkodási időt. Át kellett gondolnom, hogy ha felhívja az egyik családtagját, esetleg barátját, akkor vajon elkotyogja egyből, hogy mit tettem, hol van, vagy csak elmondja a hamis dolgokat amiket kitalált.
- Tessék.- nyújtottam át neki a telefonomat. Kerek szemekkel pillantott rám, majd a telefonra. Lassan érte nyúlt, de mielőtt elvehette volna megfogtam a csuklóját a másik kezemmel.- Ha bármit elmondasz akkor megbánod, világos?- Próbáltam megütni az a hangsúlyt amitől megijedhet, és sikerült is. Aprót bólintott mire elengedtem vékony csuklóját és átadtam neki a készüléket. A remegő kezeivel tartotta a telefont, miközben egy telefonszámot pötyögött be. Lassan füléhez emelte és nagyokat lélegzett. Egyszer csak felcsillant a szeme.
- Hallo? Jessica?- szólt bele a telefonba.- Igen, én vagyok az.- bólogatott hevesen. Fel kellett állnom, mert már nem bírtam egy helyben ülni. Lehet, hogy teljesen más volt a téma, de még akkor is azon a rohadt dolgon gondolkodtam folyamatosan. Bassza meg, miért kellett megint eszembe jutnia? Nem mintha elfelejtettem volna, de már nem csak azon a kibaszott dolgon gondolkoztam addig. - Ne- New York-ban vagyok a- az egyik barátommal. Elhívott, hogy öhm.. megismerjem a várost és a nagynénikéjét.- hazudott a telefonba, mire egy gyors mosoly suhant át arcomon. Többre nem voltam képes. Lassan lerakta a telefont. Szép, sötétkék szemeit lassan rám vezette. Kivehető volt belőle a félelem, a szomorúság, és egy kis boldogság is. Valószínűleg, mert beszélhetett valakivel. Visszakaptam a telefonom, majd visszacsúsztattam a zsebembe.
- Ügyes voltál.- dicsértem meg. Halványan elmosolyodott a dicséretemre. - Kicsoda az a Jessica?- kérdeztem rá.
- A házvezetőnőnk.- válaszolt tömören. Összehúztam a szemöldököm.
- Miért nem a szüleid hívtad fel?- kérdeztem értetlenül. Ha nekem egy ilyen helyzetben fel kellett volna hívnom valakit, tuti a szüleimet hívtam volna fel.
- Mert biztos, hogy nincsenek otthon, hanem dolgoznak, vagy valami. Biztos azt sem vették észre, hogy eltűntem.- tárta szét karjait, majd azok ráestek a combjaira.- Mióta is vagyok itt?
- Ez a második nap. Két napja vagy itt.- El kellett gondolkoznom rajta. Nem nagyon számoltam a napokat, nem is érdekelt.
- Aha. Két napja tűntem el, és szarnak le.- motyogta maga elé bámulva.- De kedves.
- Szard le te is őket. - adtam egy rendkívül hasznos tanácsot. De hasznos volt, bassza meg. - Ha te nem érdekled őket... téged se érdekeljenek ők.
- Nem jók a tanácsaid, Harry.- Egy halvány mosoly játszott ajkain, miközben megrázta a fejét. - Rossz érzés, tudod? Szar érzés, hogy nem érdekli a szüleid, hogy mi van veled. Csak a munka, a munka és a munka. Semmi más.- Az utolsó két szót már suttogta. Megsajnáltam szegényt. Olyan rossz élete, sorsa lehet, mint nekem.
- Tudni akarod, hogy miért öltem meg azt a kibaszott szemétládát?- tettem fel csendben a kérdést. Hirtelen felém fordította fejét. A szemeiben értetlenség, kíváncsiság csillogott. - A menyasszonyommal a házasságunkat tervezgettük. Imádtam őt, megtettem volna érte bármit. Miatta változtam meg. Tudod, régen benne voltam egy bandában, egy igazán veszélyes bandában. Mondhatni annak a bandának szenteltem az életem. Szerettem a veszélyt, már élveztem is. Minden bajban benne voltunk. Loptunk, verekedtünk, mások gyilkoltak is.- Abbahagytam. Rápillantottam, mivel mesélés közben a földet bámultam. Félt, láttam, hogy félt.- Én a gyilkolást mindig kihagytam, de lett volna rá lehetőségem. Arra nem lettem volna képes. Én nem. Szörnyű emberek voltak, én is az voltam. De találkoztam vele. És ő megváltoztatott engem. Leszoktatott minden ilyen hülyeségről. Kiszálltam a bandából is, amit nem engedtek meg nekem, de engem nem érdekelt. Nekem akkor már csak egy szenvedélyem volt. Bonnie. Csak őt akartam akkor, és senkit, semmit. De ezt valakik nem tudták elfogadni. Valakiket zavart, hogy én most már boldog akartam lenni, nem pedig rossz fiú. Valahogy meg akartak ez miatt büntetni. Meg akarták keresni a gyenge pontom.- összeszorítottam a fogaim az emlékek és az idegesség miatt. - Meg is találtak a szemetek. Nem volt nehéz, hisz miatta léptem ki. Ők utálták is Bonnie-t, a halálát kívánták és gondolhatod, hogy nekik nem is lett volna nehéz, hogy őt holtan lássák. Az egyik napon....- szipognom kellett, mivel már a sírás kerülgetett. Rose, ezt észre is vette, ezért kicsit közelebb csúszott hozzám és óvatosan a hátamra csúsztatta kicsi kezét.
- Folytasd.- Óvatosan simogatott. Nagy levegőt vettem.
- Az egyik napon, elmentem, hogy karácsonyi díszeket vegyek. Mire.. mire visszamentem, a lakásban minden fel volt borogatva, el volt törve. Nem értettem mi lehetett az. Nem tudtam, hogy miért történt. Miért törtek be és, hogy kik. Utána leesett. Elkezdtem keresni a barátnőmet, de nem találtam sehol. Majd meghallottam a fürdőszobában, azt, hogy folyik a víz. Odasiettem és megláttam őt, ahogyan fekszik a vízzel teli kádban. A víz tiszta vér volt...
- Úristen.- kapta szája elé a kezét. Szorosan fogta a karomat.
- A mellkasánál egy vörös folt volt. A szemei körül lila duzzanatok. Az ajkai cserepesek és véresek. Tudtam, hogy már nem tehetek semmit. Meghalt és örökre elvesztettem. Akkor abban a pillanatban döntöttem el, hogy megkeresem azt a köcsögöt és megölöm. Az lett volna a legjobb, hogyha szenved és utána hal meg, de nem volt már sok időm, ezért lelőttem.- Lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Nem érdekelt, hogy ő láthatja.
- Ho- honnan tudtad, hogy ő volt az?- szólalt meg vékony hangján.
- Ő volt az, aki a legjobban nem akarta azt, hogy kilépjek.- mosolyodtam el keserűen.- De most már ő is tudhatja, hogy milyen a halál. Meghalt végre ő, és kibaszottul nem bánom.- ráztam a fejem.
Csendben ültünk ketten a sötétben. Se szó, se beszéd, csak a csend. Nem sírtam, nem csináltam mást, mint magam elé meredtem és Rosalie ölelő karjaiban voltam. Simogattam a vékony karját. Jól eső érzés volt ez.
Ezt a csendet egy nagy durranás és az én kiáltásom zavarta meg. A karomhoz kaptam. Meglőttek bassza meg. Meglőtt egy görény. Rose felsikított mellettem, én meg nem törődve azzal, hogy újabb durranás hallatszott, felálltam és megragadtam a kezét.
- Fuss, Rose.- húztam magam után. Olyan gyorsan futottam, hogy szegény lány majdnem elesett mögöttem, de akkor pont nem az érdekelt, hogy esetleg kaphat egy kis horzsolást, hanem az, hogy ő ne haljon meg.

4. fejezet

*meg sem szólal csak csendben hallgat, amiért nagyon, nagyon sokat késett a fejezet* Tényleg nagyon sajnálom, de remélem kárpótoltalak titeket azzal, hogy ez a rész és a következő rész is Harold szemszöge lesz. Hupsz, elfecsegtem. De ez csak nektek jó. Jó olvasást! ;)
(a cím azért helytelen, mert ha az ő-t hosszan írtam volna, akkor csúnya lett volna)
Norelle

Félsz tölem, Rose?

"Mind tettünk már rossz dolgokat, de attól még nem leszünk rossz emberek."

Harry Styles

Lefagyott az arcomról a mosoly és a nevetést is abba hagytam hirtelen. Dühösen néztem rá újra. Milyen furcsa, hogy ilyen hamar és egyetlen kérdésével fel tud idegesíteni.
- Egy újabb kérdés Rose, amihez semmi közöd. Szokásod ilyen kérdéseket feltenni? Hm?- emeltem fel kicsit a hangom. Nem akartam újra ráijeszteni, de nem tudtam parancsolni magamnak.
- De igen is van közöm hozzá. Megitattál egy olyan szarral amiben ki tudja mi van.- állt fel bátran és elém lépett.- Honnan vetted?
- Hirtelen milyen bátor lett. Többet kéne ilyet innod.- mosolyogtam rá az ellenállhatatlan mosolyommal de őt nem hatotta meg. Ugyan olyan dühösen nézett rám.- Egy haverom hozta nekem nem rég. Ehhez tényleg nagyon nagy közöd volt. Nincs benne semmi, csak alkohol. Ezért vagy ilyen, érted?
-Azt mondtad, hogy alig van benne.- bökte meg mutatóujjával a mellkasom.- Én megmondtam, hogy nem iszok alkoholos cuccokat, erre te megitatsz egy olyan sörrel, amibe kitudja mennyi volt.
- Cseppet sem sajnálom. Ideje lenne a jó kislányból, rossz kislánynak lenni. Jobban illik a rossz hozzád.- fogtam egy vörös tincset ujjaim közé, majd elengedtem, hogy a tévé elé üljek tévézni. Sörözni sem volt már kedvem ettől a csajtól. De nem engedhetem el, mivel látott egy olyan dolgot, amire még én sem vagyok büszke. Hallottam egy nagy sóhajtást, majd éreztem, ahogy tőlem kicsit távolabb besüpped a kanapé. Ránéztem a vörös hajú lányra és halványan elmosolyodtam. Van bennünk valami közös, amitől talán még barátok is lehetnénk. De nem, én nem leszek a barátja, ő csak egy lány aki rajta kapott valamin én pedig elraboltam, hogy ne kotyogja el senkinek. Nem kedvelhetem meg. Nem is fogom. Nincs szükségem barátokra, se semmilyen más kötődésre. Ha valakihez kötődöm és nem akarom elveszíteni, akkor úgy is az lesz a vége, hogy elveszítem és fájdalmat okoz. És ha jön a fájdalom, én még inkább rossz, bunkó leszek. Én magam is utálom, ha olyan vagyok de nem tudok ellene mit tenni, ez csak jön és majd idővel elmegy. Hangulatingadozásaim vannak, magam is tudom és a gyógyírt is. Kell egy társ. De nem akarok társat. Egyszer volt, őt is elveszítettem, mondhatom kurvára kiakadtam miatta és meg is lett az ára.
A távirányítóval szórakoztam, mikor visszatértem a gondolataim közül. Egész végig őt nézhettem mert összehúzott szemöldökkel nézett rám, miközben a térdén tartotta magát a két könyökével.
- Mi bajod?- álltam fel, majd a konyhába mentem, hogy készítsek egy tál pattogatott kukoricát. Megráztam mikor kivettem a mikróból és a lány felé közeledtem.- Kérsz?
- Öhm..ja, kösz.- nézett fel rám és kivett belőle pár szemet, mire én közelebb nyomtam hozzá, jelezve, hogy vegyen többet. Ki is vett belőle egy maroknyit és hátradőlt, hogy tovább nézhesse a tévét. Csatlakoztam hozzá de átkapcsoltam a sportcsatornára ahol épp egy meccs ment. - Ah, ne már.- csapott a combjára és megforgatta a szemét. Úgy látom nem kell sok idő és jól el lesz itt is.
- Sajnálom.- dobtam egy kukoricát a számba, majd még egyet. Észrevettem, hogy nagyon nézett ezért felvontam a szemöldököm.
- Meg- megtanítanád? Sosem tudtam hogyan kell.- húzta el a kicsi száját majd a szemeivel ide oda nézegetett zavarában. Akkor, abban a pillanatban nagyon aranyosnak tartottam.
- Persze. Nem nagy dolog. Csak feldobod úgy, hogy majd valahogy a szádba essen.- rántottam vállat, bemutatásképp pedig megcsináltam amit próbáltam magyarázni.- Te jössz.- Ahogy rágtam a kukoricát ropogott de nem zavart, egy maroknyival bekaptam egy újabb adagot és néztem a szerencsétlenkedését.
- Nem megy. A picsába.- durcázott be. Meglendítette a kezét majd eldobta a kezében tartott kukoricákat amik rajtam landoltak. Rosalie ijedten gyorsabban vette a levegőt. - Ne, kérlek ne haragudj. Nem direkt volt.- pattant közelebb a kanapén, hogy kiszedhesse a hajamból azt a két szem kukoricát. Nem értettem miért lett ilyen, miért haragudnék rá ennyiért, de utána leesett. Hangulatingadozásom van. Gondolom ő is észrevette ezért..ezért fél tőlem. Nem csak ezért.
Megfogtam kezeit amik hajamba turkáltak, leeresztetten az én kezemmel együtt az ölembe.
- Félsz tőlem, Rose?- Hangom lágy volt, ahogy próbáltam a szemeibe nézni. Sosem félt még tőlem egyetlen nő sem. Nem tettem olyat, ami miatt kéne félniük, de ő más volt. Észrevett engem valami közben. Párszor ráordibáltam, amit nagyon bánok, de nem tehetek róla. Talán azért nem félt tőlem még egy nő sem, mert nem volt aki féljen? Nem volt még mellettem nő, azért?
Lesütötte a szemeit és ezzel választ adva nekem. Félt tőlem. Még szép, hogy fél, seggfej. Adtál rá egy csomó okot. - Ne félj, kérlek.
- Ne féljek? Komolyan?- suttogta a combjait nézve. Kihúzta kezeim közül a kezeit, valószínű kényelmetlen helyzetbe volt. Nem valószínű, biztos, te idióta. - Félek tőled, Harry. Mikor kezdeném megszokni, már ha ezt meglehet...- Nagy levegőt vett, azt hiszem a sírás szélén állt.-... akkor mindig adsz egy okot, hogy újra féljek.
- Téged nem bántanálak. Nem is foglak. Nincs okom. Amikor azt a szemétládát megöltem volt okom rá, érted?- Nem akartam visszaemlékezni arra, hogy miért öltem meg, ezért inkább felálltam. Ne, előjöttek az emlékek róla. Az egész dologról. Hirtelen megint ideges lettem, ezért inkább összeszedtem a kukoricákat a földről és azt asztalra helyeztem.- Ha kérsz, még egyél. Én elmegyek sétálni.- Nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé. Ki kellett szellőztetni a fejem. El akartam felejteni arról az éjszakáról mindent. Mindent ami akkor történt. Már a sírás kerülgetett, amikor tisztán láttam magam előtt. Megdörzsöltem az arcom, szippantottam egyet és kiléptem a hideg éjszakába. New York ilyenkor sem aludt, mint mondják is róla. Ezért sem akartam kint sírni az emberek előtt, mert milyen is lenne már az, ha egy férfi sír? Kurvára megalázó. Magam mögött meghallottam a lábdobogásokat. Hátrafordultam, mert hát kíváncsi vagyok én is, mint minden más ember. A szemem kikerekedett és dühös lettem.
- Nyu- nyugodj meg. Nem akartam el- elszökni.- emelte maga elé kis kezeit Rosalie, miközben dadogott lesütve szemeit.
- Akkor mégis miért jöttél le?- tettem fel a kérdésem neki. Ideges voltam, ahogy hirtelen megláttam. Azt hittem el akar szökni, de nem, nem akart. Furcsa.
- Hát..izé. Jönni akartam veled.- harapott alsó ajkába és elseperte az arcából vörös tincseit.
- Tessék?- fordítottam kicsit oldalra a fejem, hogy jobban halljam. Játszottam vele. - Jól hallottam, hogy Rose sétálni akar velem? Véletlenül nem megszökni?
- Nem. Mármint igen, jól hallottad de nem megszökni akartam.- rázta meg kicsi fejét.
- Remélem is. Mert innen nem mész sehova.- fogtam meg a csuklóját, lágyan, majd elindultam jobbra amerre egy kávézó volt. Nem, nem be akartam oda vinni, hanem mert látni akartam azt a helyet. Azt a helyet ahova régen a menyasszonyommal jártam.

Drága, egyetlen olvasóim! Egy kérdéssel fordulnék felétek, ha nem nagy gond. Szerintetek kezdjem előröl a történetet? Mármint újra írjam a fejezeteket? Mert én szerintem kicsit gagyik lettek.
Plusz még egy kérdés. Szerintetek megváltozzon a női szereplő vagy maradjon ugyan az? Mert én arra gondoltam, hogy Selena lesz az új szereplő, tudom sablonos már de valahogy őt képzelném ide:)
Válaszoljatok a kérdésekre, kérlek! :) 

3. fejezet

Sziasztok! Nagyon, de tényleg, nagyon szépen köszönöm a hét feliratkozót. El sem tudjátok képzelni, hogy milyen jó érzés. És a megjegyzések..arról ne is beszéljünk! Köszönöm szépen még egyszer.

A fejezet- mint az előző- nem lett olyan hosszú mint az első, de említettem is, hogy a többi fejezet nem is lesz olyan hosszú.Ezért tényleg elnézést kérek, de úgy gondolom, hogy nem kell ide egy regény, inkább kiemelem a legfontosabb részeket. Jó olvasást! Norelle

Bízhatsz bennem!

"Nem árthat senkinek, ha a vágy valami után olyan erőssé válik, hogy a szív egy zuga igaznak tartja.,,

Rosalie Pritchett

 

- Semmi közöd hozzá, érted? Semmi.- állt fel ingerülten és felemelte a hangját. Összébb húztam magam a matracon. Féltem tőle, nagyon és kitudja mit csinálna velem ha nagyon ideges.

- Bo-bocsánat csak megkérdeztem.- dadogtam tejes félelembe. Nagyokat sóhajtva nézett maga elé, hogy le nyugtassa magát. Néztem őt, tanulmányoztam. Végignéztem fel- le emelkedő mellkasán, amit sötét ing fedett. Lejjebb vándorolt a tekintetem a lábára, amire egy farmer térdnadrágot vett fel. Formás lába volt, már majdnem formásabb mint az enyém. Sőt, mondhatom, hogy formásabb is volt. Cipőt nem viselt, mezítláb állt előttem. Felnéztem arcára és megláttam, hogy ő is engem néz. Nekem még most volt csak alkalmam megnézni őt jobban de a látvány nem, hogy undorító lett volna, még vonzó is. Az ilyen rablókat és gyilkosokat mindig is olyannak képzeltem el, hogy egy kövér, koszos és büdös ember, aki ápolatlan és szar le mindent nagy ívből. De ő nem olyan volt. Ő ápolt, törődött magával, a háza gondozott volt és ő tiszta, a teste izmos. Egyáltalán nem olyan, mint a képzeletembe.
Nézett engem, folyamatosan csak rajtam legeltette tekintetét. Zavarba ejtett, ezért inkább lesütöttem szemeim. Utáltam ha néznek, zavarba jöttem tőle mindig. A ruhám alját gyűrögettem idegességembe. - Kérlek, mond el! Bízhatsz bennem!- motyogtam. Sóhajtását hallottam meg, majd a lépteit amint felém közeledett. Egy kicsit arrább tolt, mellém ült.  Meglepődtem rajta, nagyon is.
- Tudom, hogy bízhatok benned. Mert úgy sem mondanád el senkinek, mivel itt fogsz ebben a házban maradni. Ha ki is jössz, akkor velem. Szóval nem járna a szád. De úgy érzem, hogy nem vagyunk haverok, hogy ezt elmondjam neked.- Hangja lágy volt, nem olyan mint pár perccel ezelőtt. Hamar lenyugszik, nagyon úgy tűnik. - Gyere.- bökött a fejével az ajtó felé.- Fürödj le.
- Meg-megenged?- néztem rá értetlenül, mire halkan, de felnevetett.
- Persze, miért ne engedném? Nem vagyok rossz..- gondolkodik el.- De, kicsit rossz vagyok.- mosolygott rám és felállt. Felesleges volt leülnie. Kitakartam magam és én is követtem őt egyenesen a fürdőig.- Fürödj meg nyugodtan. Kint leszek. Szökni ne próbálj, magasan vagyunk.- mutatott az ablak felé, majd egy biccentéssel kiment. Körülnéztem a fürdőszobába, nagyot sóhajtva kezdtem el vetkőzni és megengedni a vizet. Beleültem a forró vízzel teli kádba és lehunytam szemeim. Olyan jól esett. Mindent elfelejtettem ami eddig történt. Bár ez sem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Azt hittem szemem- szám be lesz kötözve, de erre a forró vízben kötöttem ki. Kaptam kaját, nem bántott, néha fel ment benne a pumpa de nem bántott. Ezért tényleg hálás voltam neki, de nem is kellett volna annak lennem. Elrabolt és fogva tartott.
Hirtelen kinyitottam sötétkék színű szemeim, mivel bevillant egy terv. Egy nagyszerű terv, ami remélem beválik. Mosolyogva hunytam vissza szemeim és a terven agyaltam úgy, hogy lassan elnyomott az álom.

Az asztalt törölgettem dudorászva, miközben halkan ment a rádióban a zene. A csípőm jobbra balra ingattam és áttértem a konyhaszekrény törlésére. A derekamon megéreztem két nagy kezet, ami gyengéden nyomódott ahhoz.

- Irtó szexi, ahogy ezt csinálod!- morogta rekedtes hangon a fülembe. Leheletét megéreztem a nyakamnál, majd ajkait, miközben finoman puszilgatja. Nagyot sóhajtottam és lehunytam szemeim, szorosan kapaszkodtam a konyhapultba.  

- H-Harry.. ne csináld ezt.- dadogtam. Teljesen elgyengültem ettől. 

- Nem csinálok semmit, édes.- harapott óvatosan fülcimpámba majd maga felé fordított. A szemeimbe nézett és lassan, érzékien megcsókolt. Nyelve utat tört magának és nyelvemmel vívott csatát. A hajába túrtam és meghúztam azt. Aprót nyögött a csókba és két lábamat a dereka köré csavarva indult meg velem a kanapé felé. Ledöntött rá és két lábam közé helyezkedett. Újra áttért nyakamra és elkezdte puszilgatni, szívogatni. Felnyögtem az érzéstől és hajánál fogva húztam a fejét magamhoz egy csókra. Óvatosan meghúzta alsó ajkam. Elmosolyodtam és a felsőjét kezdtem felhúzni. Felült rajtam és ő rántotta le magáról a fehér anyagot. Eldobta valahova, majd újra a nyakam kényeztetésével volt elfoglalva. Mocorogtam alatta az élvezettől. Éreztem, ahogy elmosolyodik és a felsőm alját gyűrögeti. De nem sokáig, mert ahogy elkezdte, úgy le is húzta rólam és felfedte a fekete melltartóm.
- Gyönyörű vagy.- nézett végig rajtam csillogó tekintettel.  Lesütöttem a szemem és égett az arcom. Azt hiszem vörösebb voltam mint egy alma. Mosolyogva nézte az arcom, majd hátam alá nyúlt és kipattintotta melltartóm. Lassan lehúzta a pántokat a vállamon, majd mikor meglátta melleim eldobta a fehérneműt és melleimre tapadt. Hangosan felnyögtem és a fejem melletti párnába kapaszkodtam. Ez érzés hirtelen eltűnt és valami hidegbe kerültem bele. Kinyitottam szemeim és tudatosult bennem, hogy ez mind csak álom volt és nem valóság. Nagyot sóhajtottam, megmosakodtam a hideg vízben. Leengedtem a vizet és kiszálltam a kádból. Magamhoz vettem egy puha, halványkék törölközőt és magam köré tekertem. Hogy álmodhattam ilyen hülyeséget? Miért vele? Eléggé élethű volt, mintha a valóság lett volna. A szavai, az érintései mind valóságosak. De mégsem volt az, nem is bántam. Mert ő csak egy srác, aki megölt egy embert, engem elrabolt és így engem zavar mind ő, mind az álom. Valószínűleg attól volt ez, mert túlságosan is megbuggyantam attól, hogy elrabolt, s talán nem fog elengedni sosem. Az egész életem itt fogom tölteni egy vadidegen körül, a családom, barátaim nélkül, csak vele. Sóhajtva vettem észre, hogy csak a mai ruhám volt ott, semmi más. Résnyire kinyitom az ajtót, hogy ne tudja a törölközőbe csavart testem meglátni.
- Öhm, Harold vagyis Harry.- szorítottam zavartan össze szemeim.- Nem tudnál adni valami ruhát és esetleg fehérneműt?
- Tessék?- sétált oda elém egy sörrel a kezében. Ó, hogy ez ilyenkor iszik. - Nem hallottam, épp pakoltam.
- Tudnál adni ruhát? Meg fehérneműt?- kérdeztem rá újra. Biccentett egyet, majd elindult egyenesen egy szoba felé. Hallottam, hogy kotorászik, de pár perc múlva vissza is tért egy bő, szürke pólóval és egy fekete alsógatyával.
- Itt van, vedd fel. Bugyim nincs.- mosolyodott el, mire én megforgattam a szemem, kirántottam kezéből a ruhadarabokat és visszacsuktam az ajtót. Bugyija nincsen. Ki gondolta volna? Azt hittem bugyit hord. Ezek a gondolatok között vettem fel a kölcsön adott cuccait. Meglehetősen jó illatuk volt. Áradt belőle a finom menta illat. Behunytam szemeim és nagyot szippantottam. Hasonló illata volt, mint a drága Matt-nek. Hogy hiányzik a kis göndör fürtös. Megráztam a fejem azért, hogy felejtsem el most az arcát és mindenét mert elbőgöm magam. Többet nem látom. Sóhajtva kimentem a fürdőből, odamentem feszengve Harry-hez. Akármilyen ''kedves" volt velem, akkor is félek tőle. Kitudja mikor borul ki, mikor kezd el velem ordibálni.
- Kérhetek inni?- néztem rá félve. Elmosolyodott, majd a hűtőhöz ment egy sörért. Átnyújtotta nekem, mire nekem összefutott a szemöldököm.- Nem, sört nem kérek. Én.. én nem iszom.
- Jaj, egy kis sörbe nem halsz bele. Alig van benne alkohol. És még finom is. Na.
- De..- próbáltam valami rendes érvet adni arra, hogy miért nem ihatok.
- Nincs de. Idd!- bontotta ki nekem és a számhoz emelte. Megfogtam az üveget, egy kis hezitálás után nagyot kortyoltam belőle. Grimaszolva töröltem meg a számat. Ittam már sört, de mindig is csak kicsit, nem voltam odáig az alkoholért. Ezért is, ha mentünk bulikba sosem ittam, csak szórakoztam.
- Láttad volna az arcod.- nevetett hasát fogva. Egyik kezével az asztalba kapaszkodott, másik kezével fogta a hasát.
- Nyugi haver. Ennyire nem volt vicces.- emeltem fel a kezem nyugtatás képp. Elő fog jönni az az énem, aki szoktam lenni és akkor lehet, hogy tényleg nagyon dühös lesz. Nem akarom most, ebben a helyzetben a szókimondó énem.
- De, kurvára vicces volt.- ült le egy székre, az arcomat utánozva.- Hát, hát ez jó volt.
- Neked minden vicces vagy csak szimplán hülye vagy?- Jajj ne, Rosalie! Állj le.
- Mind kettő.- szólalt fel visító hangon, mire belőlem is kirobbant a nevetés. A hangját meghallva még jobban elkezdett nevetni.
- Mi- mi volt ebben a sörben? -ültem le a földre, mert a hasam majd' szét robbant. Úgy éreztem, hogy már nem vagyok józan, pedig épp egy kortyot ittam belőle. Tovább röhögött, nem válaszolt csak el volt terülve a széken. Mint két, beszívott, fiatal, hülye gyerek. Komolyan. De én nem szívtam, szerintem ő sem. Akkor ez mi a szar. Hirtelen abba hagytam a nevetést.- Honnan vetted ezt a szart, Harry?

Nem hiszem el! Harry is férfi lett. A One Direction most már férfibanda. Felnőttek! *-*
Boldog Szülinapot Harry!!!!

2. fejezet

Sziasztok! Hát itt is lenne a második rész. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és megírjátok róla a véleményeteket! Nagyon szépen köszönöm a megjegyzést, a feliratkozókat és a pikákat! Szeretnék a házról belinkelni egy képet, hogy tudjátok, milyennek képzeltem el. (KÉP) Ez a rész, és valószínűleg a többi is rövidebb lesz mint az első, ezért elnézést kérek. Jó olvasást!  Norelle. 

Miért ölted meg azt az embert?

"A harag és a gyűlölet emberi érzelmek, amelyek nagyon nehezen kezelhetők. Olyanok, mint a tűz. Ha fellobbannak, nehéz megfékezni őket."

Rosalie Pritchett

Mocorogtam a hátsó ülésen, mint egy örült, de semmi esélyem nem volt arra, hogy kijussak onnan, mivel egyre jobban éreztem azt, hogy gyengülök. Ha gyengülök az nem jó jel. Miért gyengülök és álmosodom? Hátra dőltem az ülésen, és lassan elnyomott az álom. Azt, hogy miért, nem tudom, mert nem rémlett, hogy valamit beadott volna.
Lassan kinyitottam szemeim, de legszívesebben vissza is csuktam volna, ahogy eszembe jutott, hogy mi is történt. Feltoltam magam a fekvőhelyen, és hunyorogva körülnéztem. Egy berendezett házban, vagy lehet éppen lakásban voltam. Nem volt a legnagyobb, de úgy körülbelül két személynek megfelelő volt. A kanapé, amin feküdtem egy tévé előtt helyezkedett el. Mellette két ajtó, ami gondolom vagy a szoba volt, vagy fürdőszoba. Jobban feltoltam magam, hogy jobban lássak. Megláttam egy konyhát, pont a nappalival egybevéve. Ez egészen biztos, hogy lakás. A konyha mellett is volt egy lilás színű ajtó. Hát, az el rablómnak és a gyilkosnak egész jó ízlése van..e téren. Mikor rájöttem, hogy nincs senki a lakásban, vagyis nem láttam senkit, iszonyú gyorsan felkeltem a kanapéról és egy ajtó felé rohantam, ahol volt egy kukucskáló. Gondoltam, hogy az a kijárat.Megragadtam a kilincset, és nagy erővel kinyitottam az ajtót. Nem is néztem magam elé, csak ki akartam onnan jutni de nem sikerült. Beleütköztem egy izmos mellkasba. Felnéztem az illetőre, utána egyből le. Ne bántson, kérem.
- Hova, hova vöröske?- nézett le rám gúnyosan mosollyal az arcán. Nem válaszoltam csak hátrálni kezdtem.- Nyugalom! Nem bántalak..még.- ment az asztalhoz és letette rá a szatyrokat. Mikor megláttam, hogy kaja van benne a gyomrom kordult egyet. Látszik, hogy régen ettem. Szó nélkül figyeltem őt, miközben kipakolja a szatyrok tartalmát. Sok ínycsiklandó kaja, hm. Nem is gondoltam arra a szóra, hogy még.. sokkal jobban érdekelt az, hogy valami élelemhez jussak.- Kérsz?- nyújtott felém egy fél szendvicset. Megráztam a fejem. Nem fogok elfogadni tőle semmilyen kaját, se semmit. - Ne csináld ezt. Éhes vagy.  Hallom és látom is. Na.- próbálkozott továbbra is.
- Mit akarsz tőlem?- jött ki hirtelen a számon. Ez az Rose, ügyes vagy.
- Nem akarok semmit.- ült le a szendviccsel a kezében.
- Akkor minek hoztál ide?
- Hogy miért?- kérdezett rá.- Mert láttad, ahogy éppen megölök egy embert. Nem hagyhatom, hogy járjon a szád.
- Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek. Csak kérlek engedj el, hadd menjek haza.- könyörögtem. Megrázta a fejét és harapott a szendvicsbe jóízűen. Akkora düh keletkezett bennem, mint még sosem. Ökölbe szorítottam a két kezem. Nem fogom megütni, mert lehet bántani fog, de legszívesebben szétrúgnám a seggét ennek a mocskos disznónak.
Egy tincset eltűrt a homlokából és rám nézett.
- Még mindig nem kell?- mosolygott rám. Ne mosolyogj te szemétláda. Felállt a helyéről egy szendviccsel a kezében és felém indult. Hátra léptem.- Ne félj már. Ez csak kaja, én meg nem bántalak, mint már elmondtam. - Csak néztem őt, nem szólaltam meg. Inkább éhen halok. Egy vállrántással letudta azt, hogy nekem nem kell és megfordult, hogy újra leüljön. Ó, hogy az a...
- Engedj el, mert különben megbánod.- pattantam fel a hátára és a nyakát szorítottam. Ez a mocsok. Megfojtom, esküszöm, megfojtom.
Elnevette magát a szerencsétlenkedésemen és a kanapéhoz vitt, megfogta a két kezem és elhúzta a nyaka körül. Erősebb volt nálam, sokkal. Felesleges volt ilyenekkel próbálkoznom.
Leszorított az üllőalkalmatosságra és rám ült, két kezemet a fejem mellé szorítva.
- Idefigyelj, kislány! Ezeket ne csináld, mert különben te fogod megbánni. Láttad, hogy hogyan végeztem el azzal a szemétládával. Veled is tudok úgy, szóval maradj nyugton.
- Rohadj meg!- szűrtem a fogaim között a szavakat. A nyált összegyűjtöttem a számba és arcon köptem, így volt lehetőségem lelökni magamról. Futottam az ajtó felé, mint egy örült de semmi esélyem nem volt. Megragadta a derekam és a vállára rakott mint egy zsákot. A hátát kezdtem püfölni, és lábammal kalimpáltam de ő meg se moccant, csak ment egyenesen egy szobába. Kinyitotta a lila ajtót és ledobott egy puha valamire. Egy matrac.
- Itt maradsz! És innen nem jössz ki! Megértetted?- ordibált rám. Hát most nagyon felhúztam.
- Ezt nem teheted! Ez emberrablás.- álltam fel és én is ugyan olyan magasra emeltem a hangom mint ő.
- Kurvára leszarom, hogy mi, érted?- tárta szét izmos karjait, majd megfordult és kilépett a szobából. Még odarohantam, hogy visszahúzzam az ajtót, nehogy bezárja de már késő volt, a zár kattant én pedig bent ragadtam.
Körülnéztem a szobában, de nem volt semmi menekülő hely vagy tárgy. Egy ablak volt, de az is lezárva lakattal. Hogy jön be majd friss levegő? Az egész szobába volt összesen egy matrac, egy pléd és egy tévé. Oh, legalább van valami amivel ellehetek, már ha itt el lehet lenni. Fordultam egyet, hátha van egy távirányító, de sehol semmi. Sóhajtva odamentem a televízióhoz és megnyomtam rajta a legnagyobb gombot. Gondoltam, biztos az a bekapcsoló. Nem jött be rajta semmi sem. Fekete volt a képernyő. Megnéztem, hogy be volt-e dugva, de igen. Ó nagyszerű, egy tévé van bent a szobába de nem működik. Idegeskedve feküdtem le a matracra. Miért történik ez? Miért velem? A szarért kellett nekem büntetésben lennem.

[...]

Ajtónyitódásra lettem figyelmes. Lassan kinyitogattam szemeimet és egy alakot láttam meg. Majd, ahogy egyre jobban tisztulni kezdett a tekintetem megláttam el rablómat. Szem forgatva felültem és néztem őt.
- Egész nap nem ettél. Tessék!- nyújtott felém egy szendvicset. Piszkosul éhes voltam már, szóval nehezen, de elvettem tőle.
- Kösz.- biccentettem egyet. Bele akartam harapni de eszembe jutott valami.- Ugye nem raktál bele semmi altatót, kábítószert vagy ilyesmit?
- Dehogy! Már mondtam, hogy téged sehogy sem foglak bántani. Vagy kárt okozni benned.- ült le a matrac egyik végébe. Nem értettem az egészet. Már az elrablással eleve bántott valamilyen szinten akkor most miért ne tenné? Beleharaptam a szendvicsbe és felsóhajtottam. Mennyire éhes voltam már. Ettem és ettem a szendvicset, míg el nem fogyott. Örültem neki, hogy nem csak egy fél kenyeret adott, hanem egy egész nagy szendvicset. Megtöröltem a szám és ránéztem.
- Ne ordibálj, kérlek. De.. miért nem engedsz el? Igen, tudom, hogy azt hiszed, hogy elmondanám valakinek. De nem, ez nem így van.- ráztam a fejem.
- Hülyének ne nézz. Tudom, hogy elmondanád az első szembejövő embernek. Szóval ne mondogasd, nem foglak elengedni. Amúgy sem tudnál hazamenni. New York kicsit messze van Londontól.
- New York?- kerekedtek ki a szemeim.- Te elhoztál New Yorkba? Normális vagy?
- Igen, tejesen normális.- állt fel.- Kijöhetsz. Ha nem szöksz el.
- Nem megyek ki. Maradok itt.- fontam össze melleim előtt a kezeim. Ő nagyot sóhajtott és visszaült a legutóbbi helyére. Értetlenkedve néztem, majd megrántottam a vállam és néztem magam elé.- Tudom, hogy most nagyon szar lehet neked..Rose. De ha nem lettél volna ott, akkor itt sem lennél.
- Te honnan tudod a nevem?- kérdeztem rá. Nem akartam neki elmondani, nem akartam, hogy megtudja.
- A könyveken rajta volt.- rántott vállat most ő. A táskáról eszembe jutott az, hogy a többiek kereshetnek engem és talán aggódnak értem. Nem tudhatják hol vagyok, mit csinálok. Lehet szóltak már a zsaruknak, hogy keressenek meg. Találjanak meg, kérlek, mert én itt meg fogok halni.
- Jaj, de jó.- néztem rá gyűlölettel.- Ha te tudod az én nevem akkor én is hadd tudjam a tiéd. Ez így fair.
- Harry.- mondta ki egyszerűen. Ez igen fiam, nem félsz, hogy majd véletlenül, egyszer kikotyogom a neved?
- Hmm, Harold.- ízelgettem a nevét.
- Ja, Rosalie.- nézett összehúzott szemekkel rám. Úgy látszik ő is ugyan úgy utálja a teljes nevét mint én. Ekkor hirtelen megfogalmazódott bennem egy kérdés amit muszáj volt feltennem.
- Miért ölted meg azt az embert Harry? - A szeme most kitágult és villámokat szórt. Hát, úgy látszik megint felhergeltem szegény gyereket.

1. fejezet

Sziasztok! Hát, itt van az első rész, és itt az első olyan blogom, amibe remélhetőleg folyamatosan jönnek a fejezetek. Tudjátok, kedvet kaptam az íráshoz, és most ötletem is van hozzá. Remélem, hogy majd minden kedves olvasónak elnyeri a tetszését és feliratkozik a blogra, és leírja nekem a véleményét hosszan a fejezetek alá. 

A fejezeteket nem terveztem hosszúra, feleslegesnek tartom, de a kellő hosszúság meglesz. Körülbelül 20 fejezetes lesz a blog, plusz epilógus. Prológust nem írtam, szerintem elég annyi, ami  " A történetről" modul alatt van.

Jó olvasást! Norelle

Miért kell nekem sötétben mászkálnom?

"Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rossz fiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik..."- hittem én.

Rosalie Pritchett

Mindig is utáltam a sulit és így mindig is utáltam korán felkelni. Nem tudnánk felkelni mondjuk délután kettőkor és nem is kellene utána menni suliba? Csak itthon lazulnánk. Feküdnénk az ágyba, hallgatnánk a zenéket max. hangerőn, innánk a finom kakaókat, nem lenne semmi stressz akkor az életünkben. Akkor mennénk el bulizni, amikor csak akarunk, nem csak pénteken és szombaton. Nem kellene gubbasztani a könyvek felett, hogy majd ha feleltetni akar a tanár akkor jó jegyet kapjunk. Igen, fontos a tanulás, de miért kell egy héten ötször elmenni a suliba, és miért csak kettő nap a "szabadság"? Miért nem fordítva?
Nagyot sóhajtottam, mikor meghallottam az ébresztőórám, hangos és nagyon idegesítő hangját. Szét tudnám ütni egy kalapáccsal. Csukott szemmel kitapogattam, hol a kikapcsoló, és mikor meglett egy jó nagyot csaptam rá, hogy végre kussoljon már el. Kifújtam az arcomból a vörös tincseim, ami alvás közben valahogyan az arcomra került és lassan kinyitogattam a szemeim. Oldalra fordultam, hogy megnézzem mennyi az idő. Hát persze, hogy hat óra. Nagyszerű. Oldalra csaptam a takarót és nagy nehezen leraktam a padlóra a csupasz talpaim. Futva közelítettem meg a szekrényem ajtaját. Mire odaértem, megszoktam a kellemetlen hideget és nyugodtan tudtam kikutatni a ruháim. Felkaptam a kezembe és a fürdőszobába mentem, ahol a reggeli teendőimet megcsináltam. Felkaptam a székről a táskám és unottan leballagtam a lépcsőn. Jaj, hogy utálok reggelente itt lejönni.
- Jó reggelt!- köszöntem a szorgosan dolgozó házvezetőnőnknek, Jessica-nak.
- Jó reggelt, kedves! Hogy aludtál?- fordult felém az asszony, széles mosollyal az arcán. Bírtam benne, hogy mindig mosolyog, és ilyen fitt ennyi idősen. Ilyen szeretnék majd én is lenni. Mondjuk, már nem vagyok ilyen, pedig csak tizenkilenc vagyok.
- Az alvás jó volt, a felkelés már kevésbé.- huppantam fel a pultra és a mellettem lévő kosárkából elvettem egy szép, piros almát.- Anyuék?- haraptam bele a gyümölcsbe.
- Valami fontos tárgyalásra mentek.- simogatta meg a fejem, és egy zacskót nyújtott át, amibe gondolom a reggelim lapult.
- A divat micsodával kapcsolatban?- vettem át és a táskámba gyömöszöltem. Tele könyvvel, alig fér bele valami más. Most például a kaja nem fért bele, és számomra a kaja nagyon fontos.
- Valószínűleg. Nem kötötték az orromra.- válaszolt kérdésemre, miközben visszament a gáztűzhelyhez. Hm, már elkezdi az ebéd főzését? Biztos finom lesz.
Lepattantam a pultról és felvettem az egyik vállamra a táskám. Áh, még csak negyed nyolc, be tudok ugrani Cassy-hez, az én drága, egyetlen barátnőmhöz. Odaszökdécseltem Jessica-hoz, egy puszit leheltem piros orcájára és az ajtóhoz rohantam.

[...]

Nagy erővel vetődtem Cassy karjaiba, mikor kitárta előttem az ajtót. Egyet lépett hátra, nehogy hátraboruljunk, majd átkarolt. Nevetve vált el tőlem, és egy puszit nyomott arcomra és beljebb tessékelt. Levettem az előszobába a cipőm és követtem őt a nappaliba. Nem volt akkora házuk, mint nekünk, de jobban elfogadnám ezt otthonomnak, mint azt a kastélynak is nevezhető valamit. Otthonosabb volt, nem volt túlcsicsázva, pont elég volt a díszítés, és szépen elvoltak rendezve a bútorok, tárgyak. 

- Egy pillanat. Mindjárt jövök csak bemegyek a szobámba a tatyómért.- mutatott a szobája felé az ujjával, én csak egy aprót bólintottam jelezve, hogy "rendben, menjen nyugodtan". Pár perc múlva vissza is tért, a táskájával a vállán. Mosolyogva követtem őt vissza az előszobába, felvettük a cipőinket és indultunk a suli felé nagy bánatunkra. A suli, az a tipikus filmbe illő volt. Voltak a nagymenők, akiktől mindenki félt, és nem szóltak hozzájuk, hacsak ők nem akarták azt. Voltak a normális diákok, akik nem néztek le másokat és örömmel beszéltek a társukkal. És végül a stréberek, akik nem szóltak senkihez sem, csak a könyvük foglalkoztatta őket és, hogy nyalizzanak a tanároknak. Hát, én a normális diákok kategóriába tartoztam.
- Helló.- csapódott mellénk a suli folyosóján Matt, a haverunk. Mindig is jobban szeretett a mi társaságunkba lenni, mint a nagymenőkében. Mert igen, ő közéjük tartozott, mégis mindig idejött és jól elbeszélgetett velünk. És, ahogy múltak az évek, egyre jobban megkedveltük és a barátunk lett, így lettünk mi hárman elválaszthatatlanok. - Mizu?- karolta át az egyik kezével a vállam. Felnéztem rá -mivel elég magas volt hozzám képest-, és megrántottam a vállam.
- Velem semmi. Anyámék megint nem voltak otthon mikor felkeltem.- nyitottam be a termünkbe és megcsapta a fülem a többi osztálytársam hangos ordibálása. Az agyonsminkelt lányok az asztalon ültek a miniszoknyájukba úgy, hogy majdnem kilátszott a bugyijuk. Megforgattam a szemem és Matt-el az oldalamon elindultam a helyünk felé.
- Az rossz.- húzták el a szájukat mindketten. Mintha tesók lennének.
- Áh, már megszoktam. Az a furcsa ha otthon vannak.- legyintettem és kiszedtem a táskámból a könyvemet.- Van valakinél egy toll?
- Nálam van.- szólt Cassy a mellettem lévő helyről és elővett egy tollat és átnyújtotta nekem. Puszit adtam az arcára köszönet képp.
Pár perc múlva megszólalt a csengő fülsüketítően hangos csengetése. Matt elment a helyére és már a tanárnő be is lépett a terembe.
- Akkor mindenki rakjon el mindent és vegyen elő egy lapot! Remélem mindenki tanult.- tolta feljebb szemüvegét és leült velünk szembe a tanári asztalhoz. Jaj ne, elfelejtettem tanulni. Futott át a fejemen. A toll egyik végét a fogaim közé szorítottam.
- Fúj, Rose. Ne már, a tollam.- suttogott elfintorodva barátnőm. Megrántottam a vállam és előre meredtem. Megint megírok egy egyes vagy talán kettes dogát és kuksolhatok egész nap a szobámba büntetésként.
Felírtam a lapra a nevem, majd azokat a kérdéseket amiket feltett a tanár. Gondolkoztam a harmadik kérdésen, mert arra nagyjából tudtam a választ csak nem pontosan, mire valaki benyitott a terembe és felkaptam a fejem. Az igazgatóhelyettes volt az, Mrs. Debney. A homlokán izzadságcseppek ragyogtak, gondolom megártott neki pár lépcsőfok.
- Rosalie Pritchett.- sóhajtott nagyot, miközben megtörölte nedves homlokát.- Gyere velem az igazgatóiba.- nézett rám, mire én megdöbbenten álltam fel. Ne már megint mit követtem el? Sétáltam oda a lihegő igazgatóhelyetteshez. Ő csak megrázva a fejét elhagyta a termet és én követtem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kell bemennem az igazgatóhoz, ismét. Sokszor jártam már ott egyéb csínytevés miatt, szóval mikor benyitottam semmi újdonság nem volt számomra. Talán csak annyi, hogy az eddiginél mérgesebb arccal találtam szemben magam. Ajajj, valami nagy baj.
- Igen? Miért kellett idejönnöm?- ültem le az asztallal szemben lévő fekete székre.
- Ezt most úgy kérdezi mintha nem tudná.- kulcsolta maga előtt össze ujjait az igazgató. Én csak megráztam a fejem és vállat vontam. - Rendben, akkor felvilágosítom. Az iskola falán találtunk egy graffiti rajzot.
- És ezt máris rám fogják?- háborodok fel. Hát persze, ki másra. Mindig én vagyok mindenben az áldozat, még ha nem is én voltam.
- Az írás, a rajzstílus megegyezik a magáéval. És az a R.P monogram csak maga lehet.- Most rajta a sor, hogy megrántja a vállát. Tanul tőlem.
- Ennyire hülyének néz, hogy felírom a monogramom a falra? Ennyi erővel elmondhatnám, hogy felrajzoltam.
- Nem kell magyarázkodnia. Ma délután menjen a könyvtárba. A könyveket sorba kellene rendezni.- nyit ki egy füzet.- Ja és, ha egyszer előfordul ilyesmi, kicsapom az iskolából.- nézz fel az írás közben. Megforgatom a szemem és kimegyek. Nagyobb büntetésre számítottam egy kis pakolásnál. Bár a könyvtár nagy, a könyvből rengeteg mennyiség és azokat mind sorba kell raknom. Hosszú "meló" lesz.
Lassan visszaértem a terembe, legalább egy jó dolog származott ebből ez egész festős dologból. Nem kellett megírnom a dolgozatot. Lehuppantam Cassy mellé, mire ő kíváncsian rám irányította tekintetét.
- Majd szünetben elmondom.- suttogtam, mire ő csak bólintott egyet és folytatta az írást. Kinyitottam a füzetem és mindent lemásoltam a tábláról. Furcsának tartottam, hogy írt rá valamit, de hát nem baj, legalább tudom mit kell írni.
Lassan kicsöngettek az óráról és én nagy sebességgel baktattam ki a teremből, egyenesen ki az udvarra a mi padunkig. Mert igen, ebben a suliban minden egyes "csoportnak" volt egy padjuk, ahol minden szünetben elbeszélgethetnek, hülyülhetnek.
- Na, mi volt?- huppantak le egyszerre a mellém a kíváncsiskodó barátaim.
- Megvádoltak azzal, hogy én graffitiztem valamit az iskola felára. Könyörgöm, nem fogom elpocsékolni arra a festékem, hogy a sulit kipingáljam. Bár nem ártana neki, de akkor sem. Inkább festem az én kis falamat a garázsban mint ezt a porfészket.- legyintettem egyet felháborodva. Mindig rám kennek mindent. Igaz, egyszer már festettem a tornaterem öltözőjébe egy "women" feliratot, de azt is kicsibe. Igaz, eleinte azt tagadtam, de utána elgondolkoztam és bevallottam, mert úgy voltam vele, hogy miért ne. De ez tényleg nem én voltam.
- Áh, szemetek. Hogy gondolhatnak ilyet rólad? Te egy áldott lélek vagy.- csipkedte meg az arcom Matt, valami nagyon furcsa hangot kiadva. Összehúzott szemöldökkel néztünk őt. Ez most vagy alapból hülye vagy csak tetteti, futott át a fejemen.
- Matt, hülye vagy. Téma lezárva.- simogattam meg, enyhén göndör haját Cassy, majd egyik kezével átkarolta a vállát, úgy, ahogy engem Matt reggel. Mosolyogva néztem feléjük. Ha nem ismerném őket ennyire, azt hinném, hogy egy szerelmespár van előttem, de mivel ismerem, tudom, hogy csak nagyon jó barátok. Náluk az ilyen már megszokás és nálam is. Sokszor kérdezték tőlem, hogy mi van köztük, mire én csak egy "barátok" szóval válaszoltam és tovább mentem. Még ha együtt lennének is, senkinek semmi köze nem lenne hozzá, nem igaz?
A nap olyan lassan telt, hogy már az is végigfutott a fejemen, hogy lehet megállt az idő. Az összes óra két órának tűnt, miközben negyvenöt perces volt. A barátaim sem tudták gyorsítani, hiába ökörködtünk. Arra vágytam, hogy hazaérhessek, ledőljek az ágyba és utána álljak is fel és menjek a garázsba festegetni. Csak hát nekem ugye még mennem kell a könyvtárba pakolni.
A táskát a vállamra csapva indultam el a könyvtár felé. Olyan régen jártam már ott, hogy már majdnem azt is elfelejtettem hol van. A nehéz ajtót betoltam magam előtt és sóhajtva körülnéztem. Mióta itt voltam- szerintem-, semmi sem változott.
- Oh Rosalie.- tötyögött oda hozzám, egy őszhajú, szemüveges nő. Ő dolgozik itt mindig?
- Jó napot!- köszöntem egyet biccentve.
- Gyere drágám, kövess! Megmutatom, hogy hol is kéne összepakolni.- indult el az egyik sor felé, én pedig követtem az idős hölgyet. Forogva néztem körül a nagy szekrények között. Minden egyes polc tele volt könyvekkel. - Tessék, itt van. Ezeket a könyveket kéne ABC sorrendbe raknod.- mosolygott kedvesen a néni. Egy mosollyal megköszöntem és ő elment. Nagyot sóhajtva neki kezdtem a pakolásnak. Nem volt annyira nehéz, de kicsi termetemnek köszönhetően a felső polcok pakolása nehezen ment. De három óra hossza után megkönnyebbülten léptem ki a könyvtár nehéz ajtaján. Körülnéztem a sötét utcán, majd elindultam a házunk felé. Minél hamarabb haza akarok érni, hogy egy jót egyek, utána pedig festegessek vagy zenét hallgassak. Fütyürészve mentem végig a kihalt utcán. Lepillantottam a cipőmre és megláttam, hogy ki volt kötve.
- A francba.- hajoltam le, hogy be tudjam kötni, mikor egy férfihang csapta meg a fülem. A férfi ordibált én pedig megrémültem. A hang irányába futottam, hogy ha baj van tudjak segíteni. Ekkor megcsapta a fülem egy hangos puffanás. Ijedten néztem magam elé, ahol egy férfi egy fegyverrel a kezében áll. A fegyvert a földön fekvő ember felé irányítja és még egyet lőtt vele. Biztos voltam benne, hogy a férfi már az első lövésnél kipurcant. Véletlenül berúgtam egy kavicsba, mire a fegyveres pasas felém fordult. Elkezdett felém közeledni én meg csak megfordultam és elkezdtem futni. Hallottam nagy lépteimet mögöttem, így egyre gyorsabban kezdtem futni.
-Segítség, valaki..- nem tudtam befejezni, mert felbuktam valamiben. Hát persze, hogy abba az átkozott cipőfűzőben. Próbáltam minél hamarabb felállni, de már nem tudtam. A férfi rám ugrott és a nagy kezével befogta a számat. Ficeregtem, harapdáltam, miközben felállított, de nem használt. Ugyan úgy szorította, nagy, piszkos mancsát a számra, mint eddig. Nagyon megvoltam ijedve, azt hittem ott helyben ájulok el. Lepörgött előttem az egész életem és kibuggyant egy könnycsepp. Egy fekete autó felé húzott és a hátsó ülésre lökött, ő gyorsan megkerülte azt az átkozott gépjárművet, majd bezárta az összes ajtót. Ne, ne, ne, ne. Ne vigyen el! Kérlek ne! Miért kell nekem a sötétben mászkálni?

Nyitás: 2014. január 22.