1. fejezet

Sziasztok! Hát, itt van az első rész, és itt az első olyan blogom, amibe remélhetőleg folyamatosan jönnek a fejezetek. Tudjátok, kedvet kaptam az íráshoz, és most ötletem is van hozzá. Remélem, hogy majd minden kedves olvasónak elnyeri a tetszését és feliratkozik a blogra, és leírja nekem a véleményét hosszan a fejezetek alá. 

A fejezeteket nem terveztem hosszúra, feleslegesnek tartom, de a kellő hosszúság meglesz. Körülbelül 20 fejezetes lesz a blog, plusz epilógus. Prológust nem írtam, szerintem elég annyi, ami  " A történetről" modul alatt van.

Jó olvasást! Norelle

Miért kell nekem sötétben mászkálnom?

"Kétféle ijedtség létezik; legalábbis az én felfogásom szerint. A tévés ijedtség és az igazi ijedtség. Szerintem általában csak a tévés ijedtség szintjét érjük el. Például amikor a vérteszt eredményére várunk, vagy amikor a sötétben hazafelé sétálunk a könyvtárból, és arra gondolunk, hogy a bozótban rossz fiúk rejtőznek. Az ilyen szarságoktól nem rémülünk meg igazán, mert a szívünk legmélyén tudjuk, hogy a vérteszt negatív lesz, és hogy senki sincs a bozótban. Hogy miért? Mert ilyesmi csak a filmekben történik..."- hittem én.

Rosalie Pritchett

Mindig is utáltam a sulit és így mindig is utáltam korán felkelni. Nem tudnánk felkelni mondjuk délután kettőkor és nem is kellene utána menni suliba? Csak itthon lazulnánk. Feküdnénk az ágyba, hallgatnánk a zenéket max. hangerőn, innánk a finom kakaókat, nem lenne semmi stressz akkor az életünkben. Akkor mennénk el bulizni, amikor csak akarunk, nem csak pénteken és szombaton. Nem kellene gubbasztani a könyvek felett, hogy majd ha feleltetni akar a tanár akkor jó jegyet kapjunk. Igen, fontos a tanulás, de miért kell egy héten ötször elmenni a suliba, és miért csak kettő nap a "szabadság"? Miért nem fordítva?
Nagyot sóhajtottam, mikor meghallottam az ébresztőórám, hangos és nagyon idegesítő hangját. Szét tudnám ütni egy kalapáccsal. Csukott szemmel kitapogattam, hol a kikapcsoló, és mikor meglett egy jó nagyot csaptam rá, hogy végre kussoljon már el. Kifújtam az arcomból a vörös tincseim, ami alvás közben valahogyan az arcomra került és lassan kinyitogattam a szemeim. Oldalra fordultam, hogy megnézzem mennyi az idő. Hát persze, hogy hat óra. Nagyszerű. Oldalra csaptam a takarót és nagy nehezen leraktam a padlóra a csupasz talpaim. Futva közelítettem meg a szekrényem ajtaját. Mire odaértem, megszoktam a kellemetlen hideget és nyugodtan tudtam kikutatni a ruháim. Felkaptam a kezembe és a fürdőszobába mentem, ahol a reggeli teendőimet megcsináltam. Felkaptam a székről a táskám és unottan leballagtam a lépcsőn. Jaj, hogy utálok reggelente itt lejönni.
- Jó reggelt!- köszöntem a szorgosan dolgozó házvezetőnőnknek, Jessica-nak.
- Jó reggelt, kedves! Hogy aludtál?- fordult felém az asszony, széles mosollyal az arcán. Bírtam benne, hogy mindig mosolyog, és ilyen fitt ennyi idősen. Ilyen szeretnék majd én is lenni. Mondjuk, már nem vagyok ilyen, pedig csak tizenkilenc vagyok.
- Az alvás jó volt, a felkelés már kevésbé.- huppantam fel a pultra és a mellettem lévő kosárkából elvettem egy szép, piros almát.- Anyuék?- haraptam bele a gyümölcsbe.
- Valami fontos tárgyalásra mentek.- simogatta meg a fejem, és egy zacskót nyújtott át, amibe gondolom a reggelim lapult.
- A divat micsodával kapcsolatban?- vettem át és a táskámba gyömöszöltem. Tele könyvvel, alig fér bele valami más. Most például a kaja nem fért bele, és számomra a kaja nagyon fontos.
- Valószínűleg. Nem kötötték az orromra.- válaszolt kérdésemre, miközben visszament a gáztűzhelyhez. Hm, már elkezdi az ebéd főzését? Biztos finom lesz.
Lepattantam a pultról és felvettem az egyik vállamra a táskám. Áh, még csak negyed nyolc, be tudok ugrani Cassy-hez, az én drága, egyetlen barátnőmhöz. Odaszökdécseltem Jessica-hoz, egy puszit leheltem piros orcájára és az ajtóhoz rohantam.

[...]

Nagy erővel vetődtem Cassy karjaiba, mikor kitárta előttem az ajtót. Egyet lépett hátra, nehogy hátraboruljunk, majd átkarolt. Nevetve vált el tőlem, és egy puszit nyomott arcomra és beljebb tessékelt. Levettem az előszobába a cipőm és követtem őt a nappaliba. Nem volt akkora házuk, mint nekünk, de jobban elfogadnám ezt otthonomnak, mint azt a kastélynak is nevezhető valamit. Otthonosabb volt, nem volt túlcsicsázva, pont elég volt a díszítés, és szépen elvoltak rendezve a bútorok, tárgyak. 

- Egy pillanat. Mindjárt jövök csak bemegyek a szobámba a tatyómért.- mutatott a szobája felé az ujjával, én csak egy aprót bólintottam jelezve, hogy "rendben, menjen nyugodtan". Pár perc múlva vissza is tért, a táskájával a vállán. Mosolyogva követtem őt vissza az előszobába, felvettük a cipőinket és indultunk a suli felé nagy bánatunkra. A suli, az a tipikus filmbe illő volt. Voltak a nagymenők, akiktől mindenki félt, és nem szóltak hozzájuk, hacsak ők nem akarták azt. Voltak a normális diákok, akik nem néztek le másokat és örömmel beszéltek a társukkal. És végül a stréberek, akik nem szóltak senkihez sem, csak a könyvük foglalkoztatta őket és, hogy nyalizzanak a tanároknak. Hát, én a normális diákok kategóriába tartoztam.
- Helló.- csapódott mellénk a suli folyosóján Matt, a haverunk. Mindig is jobban szeretett a mi társaságunkba lenni, mint a nagymenőkében. Mert igen, ő közéjük tartozott, mégis mindig idejött és jól elbeszélgetett velünk. És, ahogy múltak az évek, egyre jobban megkedveltük és a barátunk lett, így lettünk mi hárman elválaszthatatlanok. - Mizu?- karolta át az egyik kezével a vállam. Felnéztem rá -mivel elég magas volt hozzám képest-, és megrántottam a vállam.
- Velem semmi. Anyámék megint nem voltak otthon mikor felkeltem.- nyitottam be a termünkbe és megcsapta a fülem a többi osztálytársam hangos ordibálása. Az agyonsminkelt lányok az asztalon ültek a miniszoknyájukba úgy, hogy majdnem kilátszott a bugyijuk. Megforgattam a szemem és Matt-el az oldalamon elindultam a helyünk felé.
- Az rossz.- húzták el a szájukat mindketten. Mintha tesók lennének.
- Áh, már megszoktam. Az a furcsa ha otthon vannak.- legyintettem és kiszedtem a táskámból a könyvemet.- Van valakinél egy toll?
- Nálam van.- szólt Cassy a mellettem lévő helyről és elővett egy tollat és átnyújtotta nekem. Puszit adtam az arcára köszönet képp.
Pár perc múlva megszólalt a csengő fülsüketítően hangos csengetése. Matt elment a helyére és már a tanárnő be is lépett a terembe.
- Akkor mindenki rakjon el mindent és vegyen elő egy lapot! Remélem mindenki tanult.- tolta feljebb szemüvegét és leült velünk szembe a tanári asztalhoz. Jaj ne, elfelejtettem tanulni. Futott át a fejemen. A toll egyik végét a fogaim közé szorítottam.
- Fúj, Rose. Ne már, a tollam.- suttogott elfintorodva barátnőm. Megrántottam a vállam és előre meredtem. Megint megírok egy egyes vagy talán kettes dogát és kuksolhatok egész nap a szobámba büntetésként.
Felírtam a lapra a nevem, majd azokat a kérdéseket amiket feltett a tanár. Gondolkoztam a harmadik kérdésen, mert arra nagyjából tudtam a választ csak nem pontosan, mire valaki benyitott a terembe és felkaptam a fejem. Az igazgatóhelyettes volt az, Mrs. Debney. A homlokán izzadságcseppek ragyogtak, gondolom megártott neki pár lépcsőfok.
- Rosalie Pritchett.- sóhajtott nagyot, miközben megtörölte nedves homlokát.- Gyere velem az igazgatóiba.- nézett rám, mire én megdöbbenten álltam fel. Ne már megint mit követtem el? Sétáltam oda a lihegő igazgatóhelyetteshez. Ő csak megrázva a fejét elhagyta a termet és én követtem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miért kell bemennem az igazgatóhoz, ismét. Sokszor jártam már ott egyéb csínytevés miatt, szóval mikor benyitottam semmi újdonság nem volt számomra. Talán csak annyi, hogy az eddiginél mérgesebb arccal találtam szemben magam. Ajajj, valami nagy baj.
- Igen? Miért kellett idejönnöm?- ültem le az asztallal szemben lévő fekete székre.
- Ezt most úgy kérdezi mintha nem tudná.- kulcsolta maga előtt össze ujjait az igazgató. Én csak megráztam a fejem és vállat vontam. - Rendben, akkor felvilágosítom. Az iskola falán találtunk egy graffiti rajzot.
- És ezt máris rám fogják?- háborodok fel. Hát persze, ki másra. Mindig én vagyok mindenben az áldozat, még ha nem is én voltam.
- Az írás, a rajzstílus megegyezik a magáéval. És az a R.P monogram csak maga lehet.- Most rajta a sor, hogy megrántja a vállát. Tanul tőlem.
- Ennyire hülyének néz, hogy felírom a monogramom a falra? Ennyi erővel elmondhatnám, hogy felrajzoltam.
- Nem kell magyarázkodnia. Ma délután menjen a könyvtárba. A könyveket sorba kellene rendezni.- nyit ki egy füzet.- Ja és, ha egyszer előfordul ilyesmi, kicsapom az iskolából.- nézz fel az írás közben. Megforgatom a szemem és kimegyek. Nagyobb büntetésre számítottam egy kis pakolásnál. Bár a könyvtár nagy, a könyvből rengeteg mennyiség és azokat mind sorba kell raknom. Hosszú "meló" lesz.
Lassan visszaértem a terembe, legalább egy jó dolog származott ebből ez egész festős dologból. Nem kellett megírnom a dolgozatot. Lehuppantam Cassy mellé, mire ő kíváncsian rám irányította tekintetét.
- Majd szünetben elmondom.- suttogtam, mire ő csak bólintott egyet és folytatta az írást. Kinyitottam a füzetem és mindent lemásoltam a tábláról. Furcsának tartottam, hogy írt rá valamit, de hát nem baj, legalább tudom mit kell írni.
Lassan kicsöngettek az óráról és én nagy sebességgel baktattam ki a teremből, egyenesen ki az udvarra a mi padunkig. Mert igen, ebben a suliban minden egyes "csoportnak" volt egy padjuk, ahol minden szünetben elbeszélgethetnek, hülyülhetnek.
- Na, mi volt?- huppantak le egyszerre a mellém a kíváncsiskodó barátaim.
- Megvádoltak azzal, hogy én graffitiztem valamit az iskola felára. Könyörgöm, nem fogom elpocsékolni arra a festékem, hogy a sulit kipingáljam. Bár nem ártana neki, de akkor sem. Inkább festem az én kis falamat a garázsban mint ezt a porfészket.- legyintettem egyet felháborodva. Mindig rám kennek mindent. Igaz, egyszer már festettem a tornaterem öltözőjébe egy "women" feliratot, de azt is kicsibe. Igaz, eleinte azt tagadtam, de utána elgondolkoztam és bevallottam, mert úgy voltam vele, hogy miért ne. De ez tényleg nem én voltam.
- Áh, szemetek. Hogy gondolhatnak ilyet rólad? Te egy áldott lélek vagy.- csipkedte meg az arcom Matt, valami nagyon furcsa hangot kiadva. Összehúzott szemöldökkel néztünk őt. Ez most vagy alapból hülye vagy csak tetteti, futott át a fejemen.
- Matt, hülye vagy. Téma lezárva.- simogattam meg, enyhén göndör haját Cassy, majd egyik kezével átkarolta a vállát, úgy, ahogy engem Matt reggel. Mosolyogva néztem feléjük. Ha nem ismerném őket ennyire, azt hinném, hogy egy szerelmespár van előttem, de mivel ismerem, tudom, hogy csak nagyon jó barátok. Náluk az ilyen már megszokás és nálam is. Sokszor kérdezték tőlem, hogy mi van köztük, mire én csak egy "barátok" szóval válaszoltam és tovább mentem. Még ha együtt lennének is, senkinek semmi köze nem lenne hozzá, nem igaz?
A nap olyan lassan telt, hogy már az is végigfutott a fejemen, hogy lehet megállt az idő. Az összes óra két órának tűnt, miközben negyvenöt perces volt. A barátaim sem tudták gyorsítani, hiába ökörködtünk. Arra vágytam, hogy hazaérhessek, ledőljek az ágyba és utána álljak is fel és menjek a garázsba festegetni. Csak hát nekem ugye még mennem kell a könyvtárba pakolni.
A táskát a vállamra csapva indultam el a könyvtár felé. Olyan régen jártam már ott, hogy már majdnem azt is elfelejtettem hol van. A nehéz ajtót betoltam magam előtt és sóhajtva körülnéztem. Mióta itt voltam- szerintem-, semmi sem változott.
- Oh Rosalie.- tötyögött oda hozzám, egy őszhajú, szemüveges nő. Ő dolgozik itt mindig?
- Jó napot!- köszöntem egyet biccentve.
- Gyere drágám, kövess! Megmutatom, hogy hol is kéne összepakolni.- indult el az egyik sor felé, én pedig követtem az idős hölgyet. Forogva néztem körül a nagy szekrények között. Minden egyes polc tele volt könyvekkel. - Tessék, itt van. Ezeket a könyveket kéne ABC sorrendbe raknod.- mosolygott kedvesen a néni. Egy mosollyal megköszöntem és ő elment. Nagyot sóhajtva neki kezdtem a pakolásnak. Nem volt annyira nehéz, de kicsi termetemnek köszönhetően a felső polcok pakolása nehezen ment. De három óra hossza után megkönnyebbülten léptem ki a könyvtár nehéz ajtaján. Körülnéztem a sötét utcán, majd elindultam a házunk felé. Minél hamarabb haza akarok érni, hogy egy jót egyek, utána pedig festegessek vagy zenét hallgassak. Fütyürészve mentem végig a kihalt utcán. Lepillantottam a cipőmre és megláttam, hogy ki volt kötve.
- A francba.- hajoltam le, hogy be tudjam kötni, mikor egy férfihang csapta meg a fülem. A férfi ordibált én pedig megrémültem. A hang irányába futottam, hogy ha baj van tudjak segíteni. Ekkor megcsapta a fülem egy hangos puffanás. Ijedten néztem magam elé, ahol egy férfi egy fegyverrel a kezében áll. A fegyvert a földön fekvő ember felé irányítja és még egyet lőtt vele. Biztos voltam benne, hogy a férfi már az első lövésnél kipurcant. Véletlenül berúgtam egy kavicsba, mire a fegyveres pasas felém fordult. Elkezdett felém közeledni én meg csak megfordultam és elkezdtem futni. Hallottam nagy lépteimet mögöttem, így egyre gyorsabban kezdtem futni.
-Segítség, valaki..- nem tudtam befejezni, mert felbuktam valamiben. Hát persze, hogy abba az átkozott cipőfűzőben. Próbáltam minél hamarabb felállni, de már nem tudtam. A férfi rám ugrott és a nagy kezével befogta a számat. Ficeregtem, harapdáltam, miközben felállított, de nem használt. Ugyan úgy szorította, nagy, piszkos mancsát a számra, mint eddig. Nagyon megvoltam ijedve, azt hittem ott helyben ájulok el. Lepörgött előttem az egész életem és kibuggyant egy könnycsepp. Egy fekete autó felé húzott és a hátsó ülésre lökött, ő gyorsan megkerülte azt az átkozott gépjárművet, majd bezárta az összes ajtót. Ne, ne, ne, ne. Ne vigyen el! Kérlek ne! Miért kell nekem a sötétben mászkálni?

Nyitás: 2014. január 22.