2. fejezet

Sziasztok! Hát itt is lenne a második rész. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és megírjátok róla a véleményeteket! Nagyon szépen köszönöm a megjegyzést, a feliratkozókat és a pikákat! Szeretnék a házról belinkelni egy képet, hogy tudjátok, milyennek képzeltem el. (KÉP) Ez a rész, és valószínűleg a többi is rövidebb lesz mint az első, ezért elnézést kérek. Jó olvasást!  Norelle. 

Miért ölted meg azt az embert?

"A harag és a gyűlölet emberi érzelmek, amelyek nagyon nehezen kezelhetők. Olyanok, mint a tűz. Ha fellobbannak, nehéz megfékezni őket."

Rosalie Pritchett

Mocorogtam a hátsó ülésen, mint egy örült, de semmi esélyem nem volt arra, hogy kijussak onnan, mivel egyre jobban éreztem azt, hogy gyengülök. Ha gyengülök az nem jó jel. Miért gyengülök és álmosodom? Hátra dőltem az ülésen, és lassan elnyomott az álom. Azt, hogy miért, nem tudom, mert nem rémlett, hogy valamit beadott volna.
Lassan kinyitottam szemeim, de legszívesebben vissza is csuktam volna, ahogy eszembe jutott, hogy mi is történt. Feltoltam magam a fekvőhelyen, és hunyorogva körülnéztem. Egy berendezett házban, vagy lehet éppen lakásban voltam. Nem volt a legnagyobb, de úgy körülbelül két személynek megfelelő volt. A kanapé, amin feküdtem egy tévé előtt helyezkedett el. Mellette két ajtó, ami gondolom vagy a szoba volt, vagy fürdőszoba. Jobban feltoltam magam, hogy jobban lássak. Megláttam egy konyhát, pont a nappalival egybevéve. Ez egészen biztos, hogy lakás. A konyha mellett is volt egy lilás színű ajtó. Hát, az el rablómnak és a gyilkosnak egész jó ízlése van..e téren. Mikor rájöttem, hogy nincs senki a lakásban, vagyis nem láttam senkit, iszonyú gyorsan felkeltem a kanapéról és egy ajtó felé rohantam, ahol volt egy kukucskáló. Gondoltam, hogy az a kijárat.Megragadtam a kilincset, és nagy erővel kinyitottam az ajtót. Nem is néztem magam elé, csak ki akartam onnan jutni de nem sikerült. Beleütköztem egy izmos mellkasba. Felnéztem az illetőre, utána egyből le. Ne bántson, kérem.
- Hova, hova vöröske?- nézett le rám gúnyosan mosollyal az arcán. Nem válaszoltam csak hátrálni kezdtem.- Nyugalom! Nem bántalak..még.- ment az asztalhoz és letette rá a szatyrokat. Mikor megláttam, hogy kaja van benne a gyomrom kordult egyet. Látszik, hogy régen ettem. Szó nélkül figyeltem őt, miközben kipakolja a szatyrok tartalmát. Sok ínycsiklandó kaja, hm. Nem is gondoltam arra a szóra, hogy még.. sokkal jobban érdekelt az, hogy valami élelemhez jussak.- Kérsz?- nyújtott felém egy fél szendvicset. Megráztam a fejem. Nem fogok elfogadni tőle semmilyen kaját, se semmit. - Ne csináld ezt. Éhes vagy.  Hallom és látom is. Na.- próbálkozott továbbra is.
- Mit akarsz tőlem?- jött ki hirtelen a számon. Ez az Rose, ügyes vagy.
- Nem akarok semmit.- ült le a szendviccsel a kezében.
- Akkor minek hoztál ide?
- Hogy miért?- kérdezett rá.- Mert láttad, ahogy éppen megölök egy embert. Nem hagyhatom, hogy járjon a szád.
- Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek. Csak kérlek engedj el, hadd menjek haza.- könyörögtem. Megrázta a fejét és harapott a szendvicsbe jóízűen. Akkora düh keletkezett bennem, mint még sosem. Ökölbe szorítottam a két kezem. Nem fogom megütni, mert lehet bántani fog, de legszívesebben szétrúgnám a seggét ennek a mocskos disznónak.
Egy tincset eltűrt a homlokából és rám nézett.
- Még mindig nem kell?- mosolygott rám. Ne mosolyogj te szemétláda. Felállt a helyéről egy szendviccsel a kezében és felém indult. Hátra léptem.- Ne félj már. Ez csak kaja, én meg nem bántalak, mint már elmondtam. - Csak néztem őt, nem szólaltam meg. Inkább éhen halok. Egy vállrántással letudta azt, hogy nekem nem kell és megfordult, hogy újra leüljön. Ó, hogy az a...
- Engedj el, mert különben megbánod.- pattantam fel a hátára és a nyakát szorítottam. Ez a mocsok. Megfojtom, esküszöm, megfojtom.
Elnevette magát a szerencsétlenkedésemen és a kanapéhoz vitt, megfogta a két kezem és elhúzta a nyaka körül. Erősebb volt nálam, sokkal. Felesleges volt ilyenekkel próbálkoznom.
Leszorított az üllőalkalmatosságra és rám ült, két kezemet a fejem mellé szorítva.
- Idefigyelj, kislány! Ezeket ne csináld, mert különben te fogod megbánni. Láttad, hogy hogyan végeztem el azzal a szemétládával. Veled is tudok úgy, szóval maradj nyugton.
- Rohadj meg!- szűrtem a fogaim között a szavakat. A nyált összegyűjtöttem a számba és arcon köptem, így volt lehetőségem lelökni magamról. Futottam az ajtó felé, mint egy örült de semmi esélyem nem volt. Megragadta a derekam és a vállára rakott mint egy zsákot. A hátát kezdtem püfölni, és lábammal kalimpáltam de ő meg se moccant, csak ment egyenesen egy szobába. Kinyitotta a lila ajtót és ledobott egy puha valamire. Egy matrac.
- Itt maradsz! És innen nem jössz ki! Megértetted?- ordibált rám. Hát most nagyon felhúztam.
- Ezt nem teheted! Ez emberrablás.- álltam fel és én is ugyan olyan magasra emeltem a hangom mint ő.
- Kurvára leszarom, hogy mi, érted?- tárta szét izmos karjait, majd megfordult és kilépett a szobából. Még odarohantam, hogy visszahúzzam az ajtót, nehogy bezárja de már késő volt, a zár kattant én pedig bent ragadtam.
Körülnéztem a szobában, de nem volt semmi menekülő hely vagy tárgy. Egy ablak volt, de az is lezárva lakattal. Hogy jön be majd friss levegő? Az egész szobába volt összesen egy matrac, egy pléd és egy tévé. Oh, legalább van valami amivel ellehetek, már ha itt el lehet lenni. Fordultam egyet, hátha van egy távirányító, de sehol semmi. Sóhajtva odamentem a televízióhoz és megnyomtam rajta a legnagyobb gombot. Gondoltam, biztos az a bekapcsoló. Nem jött be rajta semmi sem. Fekete volt a képernyő. Megnéztem, hogy be volt-e dugva, de igen. Ó nagyszerű, egy tévé van bent a szobába de nem működik. Idegeskedve feküdtem le a matracra. Miért történik ez? Miért velem? A szarért kellett nekem büntetésben lennem.

[...]

Ajtónyitódásra lettem figyelmes. Lassan kinyitogattam szemeimet és egy alakot láttam meg. Majd, ahogy egyre jobban tisztulni kezdett a tekintetem megláttam el rablómat. Szem forgatva felültem és néztem őt.
- Egész nap nem ettél. Tessék!- nyújtott felém egy szendvicset. Piszkosul éhes voltam már, szóval nehezen, de elvettem tőle.
- Kösz.- biccentettem egyet. Bele akartam harapni de eszembe jutott valami.- Ugye nem raktál bele semmi altatót, kábítószert vagy ilyesmit?
- Dehogy! Már mondtam, hogy téged sehogy sem foglak bántani. Vagy kárt okozni benned.- ült le a matrac egyik végébe. Nem értettem az egészet. Már az elrablással eleve bántott valamilyen szinten akkor most miért ne tenné? Beleharaptam a szendvicsbe és felsóhajtottam. Mennyire éhes voltam már. Ettem és ettem a szendvicset, míg el nem fogyott. Örültem neki, hogy nem csak egy fél kenyeret adott, hanem egy egész nagy szendvicset. Megtöröltem a szám és ránéztem.
- Ne ordibálj, kérlek. De.. miért nem engedsz el? Igen, tudom, hogy azt hiszed, hogy elmondanám valakinek. De nem, ez nem így van.- ráztam a fejem.
- Hülyének ne nézz. Tudom, hogy elmondanád az első szembejövő embernek. Szóval ne mondogasd, nem foglak elengedni. Amúgy sem tudnál hazamenni. New York kicsit messze van Londontól.
- New York?- kerekedtek ki a szemeim.- Te elhoztál New Yorkba? Normális vagy?
- Igen, tejesen normális.- állt fel.- Kijöhetsz. Ha nem szöksz el.
- Nem megyek ki. Maradok itt.- fontam össze melleim előtt a kezeim. Ő nagyot sóhajtott és visszaült a legutóbbi helyére. Értetlenkedve néztem, majd megrántottam a vállam és néztem magam elé.- Tudom, hogy most nagyon szar lehet neked..Rose. De ha nem lettél volna ott, akkor itt sem lennél.
- Te honnan tudod a nevem?- kérdeztem rá. Nem akartam neki elmondani, nem akartam, hogy megtudja.
- A könyveken rajta volt.- rántott vállat most ő. A táskáról eszembe jutott az, hogy a többiek kereshetnek engem és talán aggódnak értem. Nem tudhatják hol vagyok, mit csinálok. Lehet szóltak már a zsaruknak, hogy keressenek meg. Találjanak meg, kérlek, mert én itt meg fogok halni.
- Jaj, de jó.- néztem rá gyűlölettel.- Ha te tudod az én nevem akkor én is hadd tudjam a tiéd. Ez így fair.
- Harry.- mondta ki egyszerűen. Ez igen fiam, nem félsz, hogy majd véletlenül, egyszer kikotyogom a neved?
- Hmm, Harold.- ízelgettem a nevét.
- Ja, Rosalie.- nézett összehúzott szemekkel rám. Úgy látszik ő is ugyan úgy utálja a teljes nevét mint én. Ekkor hirtelen megfogalmazódott bennem egy kérdés amit muszáj volt feltennem.
- Miért ölted meg azt az embert Harry? - A szeme most kitágult és villámokat szórt. Hát, úgy látszik megint felhergeltem szegény gyereket.